Az ártatlanság, mint kuriózum

Michael Jackson halála után gondolkodóba estem: vajon tényleg annyira szerették őt az emberek, amennyire a személyéhez kapcsolódó hisztéria mutatja? És ha igen, miért? Ha nem, akkor hogyan volt képes akkora hatást kifejteni, mely az egész világon érezhető?

Mivel a show-business világában, feltűnően és sokak szeme láttára tevékenykedett, a lehetőség adott volt az ismertségre, de önmagában ez még nem lett volna elég. Hogy valamiben kiemelkedőt, de legalábbis szokatlant nyújtott az emberek számára, az vitathatatlan. A zenéje, a hangja, a mozdulatai mind mind eltérőek voltak attól, amit mások produkáltak – akár pozitív, akár negatív értelemben, döntse el mindenki ízlése szerint –, melyek révén kilógott a sorból. Imázsának megkreálása közben nyilván merített másoktól, de őt sokkal többen próbálták és próbálják utánozni.

Ilyen emberből azonban, ha a világ népességéhez képest nem is sok, mégis számtalan akad, hasonlóan frenetikus hatást vagy hisztériát viszont szinte még senki más nem volt képes kiváltani. Így hát egyáltalán nem voltam meggyőződve afelől, hogy Michael Jackson különlegessége és különcsége elegendő okként szolgál ahhoz, hogy ily megdöbbentő módon befolyásolja nemcsak a populáris kultúrát, hanem a XX. század végének és a XXI. század elejének jóformán mindennapjait.

Amikor megnéztem a Van, aki forrón szereti című, 1958-ban készült sikerfilmet Marylin Monroe főszereplésével, már kezdett derengeni valami. Ez a majdhogynem tipikus „szőke nő” úgy volt képes vonzónak és szexisnek lenni, valamiféle láthatatlan hullámokat sugározni, melyek körbetekerték és magukhoz húzták a nézőt és a férfiak tekintetét, hogy közben szinte állandóan gyerekesen beszélt és viselkedett, gyakran igencsak butácskának – de legalábbis nem IQ-bajnoknak – feltüntetve saját magát. Amit csinált, abban az volt a különösen érdekes, hogy mindezek ellenére egyáltalán nem tűnt műnek vagy mesterkéltnek. A díva személyiségét bemutató korabeli háttéranyagok megtekintése után pedig már világos volt előttem, hogy a titok nyitja, illetőleg a hatás titka – csakúgy, mint Michael Jackson esetében – nem más, mint egy ritka tulajdonság: az ártatlanság.

Ezalatt azt a fajta ártatlanságot kell érteni, mely által az adott személy látszólag teljesen megőrzi azt a naivitást, tisztaságot és egyszerűséget, ami a gyerekekre annyira jellemző, felnőttkorra azonban lassan és fokozatosan kiveszik a legtöbb emberből. A legtöbben ugyanis felnövünk, idomulva és részévé válva annak a világnak, amelyben élünk. Ezzel együtt jár az idealista elképzelések visszaszorulása, a hiszékenység csökkenése, és egyfajta beszűkült tudatállapot, melynek segítségével igyekszünk kizárni minden olyan külső tényezőt, ami negatív, nem kedvünkre való, és úgy érezzük, nem tudunk rajta változtatni.

Akadnak azonban, akik sohasem akarnak felnőni – és ez furcsamód azok között az emberek között fordul elő a leggyakrabban, akiknek valójában nem volt gyermekkoruk. Michael Jackson is ilyen volt: ötévesen már megfeszített tempóban, az apja által gyakorlatilag megfélemlítve dolgozott, hogy testvéreivel alakított együttesük sikeres legyen, garantálva a társadalmi felemelkedést. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – örök gyerek maradt, egy álmodozó, aki szeretett volna egy olyan világban élni, melyet a maga idealista módján elképzelt. S mivel az emberek vevők voltak arra, amit csinált, megengedhette magának a luxust, hogy felépítse a saját kis birodalmát. Így született Neverland, az egzotikus állatokkal, játékokkal, szobrokkal és más műtárgyakkal tarkított, exkluzív vidámparkot működtető birtok, ahol tényleg gondtalan gyermeknek érezhette magát. Részben ennek, részben külsejének, részben esetenkénti szokatlan, infantilisnek ható megnyilvánulásainak is köszönhette, hogy oly hihetetlen mértékben ráirányult a figyelem – különcsége szinte vonzotta az embereket. Olyannyira, hogy a felfokozott érdeklődés, a nem kívánt nyilvánosság és az örökös zaklatások hatására előfordult, hogy teljesen irracionálisan, már-már őrültnek tűnő módon reagált vagy viselkedett.

Vajon a tömegek rajongása mögött tényleg a szeretet húzódik meg, vagy valami más lehet a mozgatórugója a hisztériának? Erre nem könnyű válaszolni, főleg, mert az emberek nem egyformák. Annyi azonban bizonyos, hogy a kíváncsiság, illetve az ellenérzés a megszokottól, a normálistól való eltérés iránt nagymértékben befolyásolja az emberek egymáshoz történő hozzáállását. Akár pozitívan, akár negatívan értékeli valaki a másságot, a hatás sohasem marad el. Ugyanakkor Marylin Monroe és Michael Jackson példáján is jól megfigyelhető egyfajta irigység azok ártatlansága – s bár talán kissé erősnek tűnhet, de belső tisztasága – miatt. Még ha saját maguk előtt sem vallják be, sokak számára imponáló, sőt egyenesen tisztelendő, hogy ők képesek voltak valamelyest megőrizni a lelküket az állandó nyomás, az óriási elvárások, a társadalom és a gazdaság farkastörvényei, illetőleg a már a XX. század eleje óta globalizálódó fogyasztói álliberalizmus embertelenségei ellenére.

Címkék: ártatlanság, különcség, marylin monroe, michael jackson, show-business, sztárok

2 hozzászólás eddig

GeminiFox: 2009-10-09 13:39:51

Ami még nagyon érdekes kettőjük sorsában, hogy tisztázatlanok a körülmények a haláluk körül. Ráadásul egyikük sem mondhatta magát boldognak életében. Még dörzsölt, és mindenre kész embernek is nehéz sztárnak lenni, de egészséges naivitással sajnos önpusztitás...

DetermiNánS: 2009-10-09 20:47:53

Hát igen, sokan ki is használták őket.
Erre persze lehet mondani, hogy nem volt kötelező a nyilvánosságot keresni és sztárnak lenni, ennek azonban nem sok értelme volna. Szinte levegőt venni sem hagyni a kíváncsisággal, megfojtani valakit a rajongással, vagy visszaélni a bizalmával és a tehetéségvel az anyagi haszon reményében talán kötelező volt bárki számára?

Baromméter

Ez volnék én...

Az ártatlanság, mint kuriózum

2 hozzászólás eddig

Rólam

Archívum

Blogroll

Blogom címkéi