Immár közhely, de sajnos igaz: a média különböző formái tele vannak negatív töltetű, az emberekben rossz érzéseket ébresztő hírekkel. Gyilkosság, ámokfutás, robbantások, balesetek, katasztrófák, ami csak a csövön kifér. Minél nagyobbat szól, annál jobb. Mert csak ez kell a népnek. De tényleg csak ez kell a népnek?
A vuvuzela egy körülbelül egy méter hosszú, B hangolású, Dél-Afrikában elterjedten használt kürt, amely a tölcséres fúvókájú hangszerek családjába tartozik. A feltehetően a zuluktól származó vuvuzela, melyet a hangjára való utalásként találóan darázskürt néven is emlegetnek, a törzs nyelvén nagyjából annyit tesz: zajt csapni. És hát valóban, a dél-afrikai városok utcáin potom összegekért kapható hangkeltő eszköz kiválóan teljesíti ezen feladatát… A vuvuzela hangja ugyanis akár 127 decibeles erősségű is lehet, azaz erősebb például a játékvezető sípjánál, és a szurkolói dobokénál is, amelyek „csak” 120 decibellel hasítanak. A síp és a dobok azonban nem szólnak folyatamosan – ellentétben a vuvuzelával, melyet egyidőben több ezren is fújhatnak a mérkőzések közben a focivébén.
A minap a véletlen – vagy talán a valószínűtlenség kiszámíthatatlansága – folytán gondolkodóba estem, vajon minek köszönhető az az általános tendencia, hogy az emberek rendszerint nem tartanak sünt a lakásukban, miközben manapság már annyi különféle egzotikus háziállattal rendelkeznek, hogy felsorolni is nehéz. Ha lehet gekkó, gőte, leguán, varánusz, kígyó, skorpió vagy piranha, amelyik egyébként mind a szabadban él, miért pont a sünökkel szemben áll fenn eme diszkriminatív hozzáállás?
Arra gondoltam, valakinek talán mégis volna kedve megpróbálkozni egy süni tartásával. Lehet, hogy megesik a szíve egy autóúton megsérült, szenvedő kis jószágon, vagy nem akarja, hogy elvigye szegényt a süntér, és inkább befogadná. Ebben az esetben azonban akad néhány szempont, melyet nem árt alaposan átgondolni, mielőtt még hazavinnénk egy ilyen állatot.
A Malév pilótái által a minap Karácsonyra kilátásba helyezett sztrájk híre némileg kiverte a biztosítékot.
„Kevés nekik a 2-2,5 milliós havi fizetés? Egy nagy frászt nekik!” – gondolhatta a hír hallatán az emberek mintegy kilencvenöt százaléka. Sacc per kábé ennyien lehetnek azok, akik bérből és fizetésből élnek, és ennél szerényebben keresnek.
Immár több mint három esztendeje történt, hogy a román illetőségű Digi TV elindította digitális tévészolgáltatását Magyarországon. Akkor még azzal a jelszóval kezdték meg ténykedésüket a hazai piacon, hogy elsősorban nem a konkurenciától csábítanak el előfizetőket, hanem többnyire a vidéki fehér foltokat fedik be, vagyis azokat a területeket, ahol nem éri meg a szolgáltatóknak kábeleket lefektetni, az aktuális műholdas szolgáltatások viszont sokaknak túl drágák. Azóta viszont nagyot fordult a világ.
Szinte hihetetlen, mégis sikerült. Mármint feltámasztani, illetve folytatni a sokak számára mérföldkőnek számító Star Trek-filmeket. Akinek esetleg nem ugrik be első hallásra a név alapján, miről is van szó, az gondoljon arra a tányér formájú repülő csészealjra, melynek végéhez hosszúkás gondolák csatlakoznak, hogy fényes fehér csíkot húzva messzire repítsék a járgányt az űrben. Ahogy a képsorokat kísérő narrátor mondja: „Az űr. A legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata: különös, új világok felfedezése, új életformák, új civilizációk fölkutatása, és hogy eljusson oda, ahová ember még nem merészkedett.”
A gondolkodó ember tetteit, viselkedését nem pusztán az határozza meg, milyen világban él, hanem hogy milyen világban akar élni.
A szépirodalom: művészet. A kreatív gondolkodás megnyilvánulása olyan formában, amikor az olvasott vagy kimondott szavak csokrokká formálódnak, valóságos költeményekké állnak össze, elbűvölve az olvasót, illetve a hallgatóságot. A nyelvvel és a szavakkal folytatott virtuóz játék, csakúgy, mint ahogy a művészet egy másik ága, a zene játék a hangokkal és a hangjegyekkel.
Az a helyzet, hogy nincs igazán kedvem blogot írni…
Ja, hogy nem is kötelező? Hát persze, hogy nem! De ez nem is a kötelezőségről szól.
Október 23-adika kapcsán olyan filmeket néztem az utóbbi néhány napban, mint A tanú és A szabadság vihara. Utóbbit már nem először láttam, mióta 2006-ban megjelent, az előbbire pedig már foszlányokban sem igen emlékeztem. Mindkettő remek korrajz a maga műfajában, így bátran ajánlhatom mindenkinek.
Alapvetően becsületes ember létemre néha határozottan pimasz tudok lenni. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy alkalomadtán olyan dolgok jutnak eszembe, melyeken látszólag senki sem akad fenn, csak én. Nos igen, kíváncsi is vagyok. A másik pedig, hogy hiszek a szókimondásban, illetve annak GYÍKságokat, vagyishogy FAKKságokat legyőző erejében.
Egyszerűen nem tudta elhinni. A lelke mélyén érezte, hogy így lesz, mégis reménykedett az ellenkezőjében. Az ember azonban, úgy látszik, nem képes kibújni a bőréből, s mindig állat marad.
Michael Jackson halála után gondolkodóba estem: vajon tényleg annyira szerették őt az emberek, amennyire a személyéhez kapcsolódó hisztéria mutatja? És ha igen, miért? Ha nem, akkor hogyan volt képes akkora hatást kifejteni, mely az egész világon érezhető?
Egyszer egy kecske egy emberrel szemben legelve, egy szemtelen percre eme egyenesen eszementnek jellemzett emberre meredt. De kedves csevely helyett kegyetlen tett lett ennek eredménye: szegény kecske fel sem mekkenthetett, mert egyetlen szemrebbenésbe sem tellett bele, ernyedten elesett, s élete ezzel végleg megfeneklett.
Az imént felhívtam az egyik állatorvosi rendelőt, hogy ivartalanításra bejelentsem nőstény cicánkat, aki épp most van túl az első tüzelésén. Mivel már a mamáját is náluk műttettük meg – természetesen csak a lánya és testvérei megszületése után –, maximális bizalommal fordultam hozzájuk, de azt nem gondoltam előre, hogy sikerül megnevettetniük.
